"A harag az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban, reményeiben csalódott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad.
A harag a megtorlással párosulva bosszúvá válik. Ha ez az érzés hirtelen, nagy erővel támad fel a hirtelen harag (méreg) nevet kapja. A harag magasabb foka a düh.
A haragot általában olyan jellegzetes testi jelenségek kísérik, mint a heves, céltalan mozdulatok, hangos beszéd, arcbőr elvörösödése. Mielőtt megharagudnánk embertársainkra, meg kell néznünk haragunk okát, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy az nem félreértésből származik-e, és hogy nem kerülhetnénk-e el." - Wikipédia
Imádtam az érzést. Nem mondom, hogy tudatosan kerestem az ilyen helyzeteket, de abszolút nem bántam, amikor úgy megmondhadtam a magamét a velem szemben állónak, és mivel az élet megáldott egy fajta meggyőző készséggel, mondhatni visszaéltem vele és az esetek 99%-ban győzedelmeskedve szálltam ki a vitából, mondván, hogy igazam van, érdemi esélyt nem is adva a másiknak, mert megsemmisült, mielőtt átgondolhatta volna mit is szeretne mondani. Esetleg mégis elmondta a véleményét, ami igaz volt?... Nem gond, addig forgattam a mondanivóm. és annyi "igazad van, de" volt benne, amíg végülis úgy érezhettem, hogy nekem van igazam, és nem csak én. Ő is úgy érzte nekem van igazam.
Nem vagyok rossz ember, tele vagyok jó indulattal és tele voltam mindig is. Imádok adni, és keresem a helyzeteket, amikor adhatok, sokszor még amiatt kis hátrányba kerülök. Szóval, ha úgy nézzük nem voltam egyedül a világban, nem gondolták róla, hogy rossz ember vagyok, szerettek az emberek... De kerültek bármiféle vitát velem, mert tudták, hogy a végén egyet fognak érteni velem, még akkor is, ha nem így gondolják. És, ha valaki vette a bárotságot, hogy ezt közölje velem, hogy lényegében egy szőke apró kislány bőrébe bújt agresszor vagyok, hát.... lássuk be, hogy elöntött a düh és a méreg. Nem értetem, hogy mondhatnak ilyet hiszen én mindenkinek csak segíteni akarok. Hatalmas felháborodás közepette megmondtam a magamét és a sértődöttség teljes hadviselésével elvonultam a tett helyszínéről, majd ezt követően napokig örlődtem a témán.
Nem tudtam, hogy ilyen vagyok. Nem értettem a szituciót hiszen én úgy szeretek mindenkit, és hogy gondolhatják azt, hogy manipulálok szituációkat és addig forgatom a dolgokat míg igazam nem lesz?! Hogy lehet? Miért látnak engem így az emberek, amikor ennek semmi köze nincs a valósághoz? Azt gondolják én nem tudok igazat adni másnak? Nem tudok veszíteni? Mekkora baromság ez!! Én nem ilyen vagyok... Jajj istenem, engem senki sem ismer... Senki nem látja, hogy én csak segíteni és adni akarok másoknak?! Hogy lehet ez? .... És miközben ezen rágódtam, és gyilkoltam magam a teljes érthetetlenségben, a gyomrom görcsbe állt, belegondoltam a szituációba és azt éreztem kifutnék a világból. Majd inkább úgy döntöttem tovább gondolom a helyzetet, hogy igenis visszakapják, és megbánják azt, hogy így vélekedtek rólam, és most már látják az igazságot. A gyomrom hullámzott az idegességtől, és én csak azt képzeltem el, hogy na majd jön a revanzs! És majd látni fogják, hogy rosszul gondolkodtak rólam... never ending story...
Nem tudom pontosan mikor fejeztem be ezt a fajta hozzáállást, talán akkor amikor gyökeresen fordult egyet az életem úgy 8 hónapja, de tegnapig fogalmam sem volt róla, hogy milyen voltam régen, és milyenné váltam most.
Nem volt vitában részem az elmúlt 8 hónapban. Nem kellett semmilyen személyes konfliktust kezelnem, sem otthon, sem itt. Nem keresem a vita szituációkat, sőt egyszerűen mindenkire csak mosolygok, és ha véletlen valami probléma adódna körülöttem vagy mások körül, azonnal el van intézve egy mosollyal, békés módon. Nem is tudom szavakba önteni ezt az érzést, hiszen évekig dühvel feltöltve éltem az életem, és havonta volt valamilyen konfliktusom. Tegnapig észre sem vettem, hogy hónapok óta nincs ilyen.
A konfliktus mindössze egy kis kommunikációs egyenletlenség miatt alakult ki a munkahelyemen. A történet maga teljesen lényegtelen, az én és az ő reakciója is kívánt némi kivetni valót, mindenesetre a fő probléma az volt, hogy esélyem sem volt megszólalni, mert a velem szembenálló egy hónapokkal ezelőtti tükörképem volt. Nem hallgatott meg, amikor egy szóra kaptam lehetőséget, a mondanivalóm konklúziójára már nem volt kíváncsi, vagyis a lényegre, mert egy szó megütötte a fülét és csak folytatta a véleménye elég szélsőséges közlését felém. Elsőre nem vettem fel, legyintettem egyet, csináltam a dolgom tovább, mosolyogtam továbbra is, gondoltam majd elmúlik... De, ha felismertem volna a helyzetet a régi önmagamban, akkor ezt nem szabadott volna tennem. Mert egy ilyen ember csak idegesebb lesz attól, hogy ő ideges és te nem vagy az mert magasról leszarod... számodra ez nem probléma. Szóval feljött mégegyszer a dologgal, amikor már kicsit komolyabbakat is kaptam a fejemhez, belekapirgálva múlt beli dolgokba és személyiség beli témákat is érintve, hogy minél kellemetlenebbül érezzem magam, illetve már levegőt venni sem volt esélyem. Szóval oké... megkapta. Rossz lett a kedvem.
Viszont tegnap egy team meetingen kellett részt venni, aminek a pontos időpontját ő közölte mindenkivel... mindekivel kivéve velem. Egyedül ültem otthon, és teljes volt a megdöbbenés.
Tegnap jöttem rá, hogy nem volt konfliktusom senkivel majdnem egy éve.
Tegnap éreztem újból a hullámzó ideggörcsöt a gyomromban.
Tegnap hosszú idő óta először elképzeltem a szituációt amikor is majd ő meglátja, hogy nekem volt igazam.
Tegnap elöntött a düh.
Tegnap egyik pillanatról a másikra a teljes kétségbeesés lett rajtam úrrá.
Tegnap a teljes megdöbbenésben ültem a székemben és nem értettem, hogy lehet az, hogy nem szól nekem egy ilyen eseményről.
Tegnap fel-alá járkáltam a lakásban, és lassan remegni kezdtem az idegtől!!
Annyira PITI!!! Képzeljétek el a helyzetem: Annyira nincs közöm már semmilyen veszekedéshez és hatalmi harchoz, hogy egy ennyire apróság így kiborított. Egy ennyire pitiáner semmiségtől görcsbe állt a gyomrom és eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Azt mondaná erre az ember, hogy kis rózsaszín világban élő butuska egyed vagyok... Csak hogy régen nem ez volt. Egy ilyen apró dolog a legkisebb mértékben sem borított volna ki. Nem ez az érzés lett volna urrá rajtam, hanem a magabiztos harag, gonosz mosollyal az arcomon, nem tudod kivel baszakodsz, és már láttam volna, hogy ezt hogyan is kapja vissza.
De már nem ez van, gyengécskének éreztem magam és kerestem a számomra kényelmes megoldást. Aztán rájöttem, hogy ez olyan kis apróság, hogy említésre sem méltó, mit borít ki ennyire. Nem viselkedhetek úgy mint régen, annál sokkal többet tudok már kihozni egy-egy dologból most.
Ültem a széken egyszercsak elöntött a hála kimeríthetetlen érzése.
Köszönöm ennek az embernek, hogy hónapokkal ezelőtti tükörképem láthattam benne.
Köszönöm, hogy érezhettem a gyomromban ezt az érzést, ami természetes volt régen, és elviselhetetlen most.
Köszönöm, hogy elmúlt a harag bennem és többé képtelen vagyok így viselkedni.
Köszönöm, hogy már az emberek annak látnak, aminek hittem magam, és nem félnek tőlem egyáltalán!!!
Köszönöm, hogy nincs bennem többé a visszafoghatatlan vágy, hogy itt az ideje a verbális harcnak.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Varázsszó! Csodátművel!
Végül megtudtam mástól az időpontot, és a team meetingen ez az ember szét ölelgetett és nem győzött bocsánatot kérni, hogy mennyire túl reagálta a dolgot. Nem számítottam erre egyáltalán, pár órával előtte még sértődöttségből nem közölt velem egy fontos időpontot, majd bocsánatot kért.
Azt hiszem ez talán egy tökéletes példa arra hogyan állsz hozzá a dolgokhoz.
Ha haraggal mentem volna, felkészülve, hogy mit is fogok a fejéhez vágni, talán az egész este elcsesződött volna, nem csak számunkra, mindenki számára, és értelmetlen kakas harcot jártunk volna, minden energiámat abba feketve, hogy én jöjjek ki győzedelmeskedve.
Ha hálás vagy, semmit nem kell tenned, mert szeretetet adtál, és szeretetet kapsz. Semmit nem kellett mondanom, magától belátta, hogy túlzásba vitte. Persze én is bocsánatot kértem amiben hibásnak érzetem magam.
Lehet butaságnak tűnik, de nap mint nap tapasztalom meg, hogy igenis bámulatos dolgokat tudsz elérni egy-egy apró gondolattal. Minden fejben dől el.
A külső világ a belső világod visszatükröződése. Ha változtatni akarsz azon, ami körülvesz mindössze a belső világodon kell változtatnod, amit te hoztál létre. Ilyen egyszerű az egész.